Ha nem is látszik, azért minden és mindenki változik, még ha nem is érzi a változást magában sem. Minden mindennel összefügg, mások (akár csak apró) változásai is hatással vannak ránk. Elég egy csepp a tengerben, hogy örvényt kavarjon, egy porszem a levbegőben a szélviharhoz, ha jókor és jó helyen van jelen... Szóval amikor azt érzem, hogy sehova nem haladok, akkor is inkább úgy értendő, hogy egyre bővülő koncentrikus körökben járom be ugyanazt a pályát újra meg újra. Persze, bentről (vagy akár kintről is) uncsinak tűnhet, monotonnak, pedig tudjuk, ugyanabba a folyóba sem léphetünk kétszer. Mindennek van valami oka, megoldandó feladat, feloldandó karma, vagy nevezhetjük akárminek, tanulsággal kell, hogy szolgáljon a rossz is, mert az tesz teljesebbé, szélesebb látókörűvé. Én ugyan csak kineziológiában gondolkodtam a fóbiám elűzése érdekében, de többen a családállítást javasolják, ahol fény derülhet mélyebben rejlő dolgokra, miért is érezzük lehetetlennek az életünket, tele megoldatlan feladatokkal, és miért toporgunk néha tehetetlenül. Tudom, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy nálunk a csajokkal valami gáz van. Generációkon keresztül csak csajok voltunk, én is mindig fiút szerettem volna, de lányt kaptam. Hugi valami titokra rájöhetett már, vagy időközben megoldottuk a gordiuszi csomót, nem tudom. És az anya-lánya kapcsolatokban sem minden százas. Nem azt mondom, hogy rosszak vagyunk benne, csak hát na, valami nem kóser. Én legalábbis ezt érzem. És nemcsak a gyerekemmel kapcsolatban, hogy béna vagyok, hanem anyuval is, mert ő is elég sokat bakizott velem, később velünk kapcsolatban, bár ő meg van győződve arról, hogy mindent jól csinált. Tévedés ne essék, nem hibáztatom őt, mert meg tudtam bocsátani, levontam következtetéseket, mint például nem szülök több gyereket, elég egy is, mert nem akarom különbözően szeretni őket, nem tudnám egyformán, így is elég nehéz, nemhogy többel, meg próbálok máshogy csinálni dolgokat, amikben úgy gondolom, másként kell, mint velem volt.
Egy nagy zavar viszont már most van az irányítótoronyban: évek óta nem tudok felmutatni értelmes kapcsolatot a szeretőin kívül, már azt sem tudom, képes lennék-e normális viszonyra, emberi léptékekkel megáldva. Vajon ez is olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni? De vajon volt-e valaha igazi, emberi léptékű kapcsolatom, amit annak nevezhetek, vagy csak diákként vettem részt valami hasonlóban? Vagy lesz majd valaki, aki megtanít a valódi kapcsolat mikéntjére, türelemmel, szeretettel? Majd az idő eldönti...
Last hozzáröffök